2008. MÁJUS 23., PÉNTEK
Szerző: Pethes József
Forrás: Szabadföld
Civilek, önkormányzatok és vállalkozók fogtak össze szerte az országban, hogy a LEADER program keretében elnyerhető pályázati pénzekből fejlesszék településüket. A vidékfejlesztési elképzeléseknek lapunk is szívesen ad helyet. Ezúttal a Komárom-Esztergom megyei Nagyigmándra látogattunk.
fotó: Bohanek Miklós
Két alapanyaghoz vonzódik igazán Nagy Lajos: a fához és a húshoz. Sokáig morfondírozott fiatal korában, hogy asztalos legyen vagy inkább hentes. Mivel paraszti családból származik, ahol ráadásul több hentes is volt, ez utóbbit választotta.
A mestervizsgával rendelkező, középkorú férfi tíz éve lett vállalkozó, amikor megvette a helyi szövetkezet bezárásra váró kisvágóhídját.
– Teljesen fel kellett újítani az épületet, és mindezt a saját erőmből tettem – vezet végig az üzemen a tulajdonos. Egy disznóval kezdtem, aztán kettővel folytattam, majd fokozatosan, minden hasznot visszaforgattam a fejlesztésbe. Először egyedül csináltam mindent, aztán lettünk ketten. Most már kilenc embernek adok munkát.
– Hogyan tudott talpon maradni olyan időszakban, amikor a kisvágóhidakat sorra bezárták az országban?
– Én fantáziát láttam és hittem ebben. Itt, a környéken is bezárták a hasonló kaliberű vágóhidakat, csak hárman vagyunk Komárom-Esztergom megyében. Sok-sok millió forintot költöttem fejlesztésre, hogy megfeleljek a szigorú uniós követelményeknek, és ma már 30-40 marhát, 400-500 sertést vágok havonta. De van engedélyem birkára is.
– Honnan szerzi be az állatokat?
– Mivel egyre kevesebben hizlalnak disznót a környéken, néha el kell mennem a szomszédos megyékbe is, főleg nagyüzemekbe. Nagyon mérges vagyok, mert elvették a parasztok kedvét a disznótól az alacsony felvásárlási árakkal, meg a drága takarmánnyal. Az ember már-már arra gondol, hogy tudatosan akarják tönkretenni a magyar állattenyésztést!
– Most mennyiért veszi a hízókat?
– Annyiért, mint a nagy felvásárlók, hiszen az árakat nem én szabom meg. Venném én 400 forintért is kilóját, de csak 280-300 forintot tudok fizetni.
– Nem gondolt arra, hogy olcsóbban is beszerezhetné az állatokat, például Szlovákiából?
– Ez ki van zárva! A buszpályaudvar melletti kis húsboltomban ki van írva, hogy mi kizárólag friss, magyar húst árulunk. Össze kellene végre fogni, hogy mindenki hazai terméket vegyen, mert így tudnánk segíteni egymást.
– Nem gondolt arra, hogy kolbászt, sonkát is készítsen?
– Dehogynem, és meg is valósítom. Egy rendelet szerint a hús egynegyed részét feldolgozhatom, ezért egy mini élelmiszer-ipari üzemet szeretnék építeni a bolt mellé. Ehhez nyújthatna segítséget az új LEADER program pályázata. Akkor felvehetnék még egy-két embert, meg fogadhatnék ipari tanulókat, hogy a szakmám is tovább éljen. Már töröm a fejem, hogy milyen saját ízesítésű kolbászokat, szalámikat csinálnánk, természetesen igmándi címkével ellátva. Úgy, ahogy az osztrákok is teszik! Aztán az is nagyon izgat, hogy mi lesz gyerekeinkkel, unokáinkkal, ha elfogy a kőolaj, a földgáz. Éppen ezért szeretnék építtetni egy pici szélerőművet, a napenergia hasznosításával pedig, legalább nyáron, sok meleg vizet tudnánk megspórolni.
– Most már csak egy dologra vagyok kíváncsi. Mi a titka annak, hogy havonta 30-40 marha és 400-500 disznó húsát el tudja adni itt, Nagyigmándon?
– Az árakat úgy állapítjuk meg, hogy csak épp egy kicsi hasznunk legyen. Az elmúlt fél évben nem is emeltünk árakat. De adhatnánk többért is a húst, akkor is elfogyna. Mert a vevőink tudják, mindig frisset kapnak, és megnyugtatja őket, hogy tudják, mit esznek.